A hála ..

Alice napjai egyformán és egyre reménytelenebbül teltek, úgy érezte mintha ő is kómában lenne akárcsak szeretett lánya. Teste gépiesen tette nap-nap után amit szükséges, de a lelke haldoklott csakúgy,mint Jennyé.
Pontosan egy hónapja nem hallotta azt a hangot, mely számára  a legszebb volt ezen a földkerekségen...egy hónapja nem töltötte be  csilingelő kacagása az otthonukat...igen...pont egy hónap telt el,hogy utoljára beszéltek és izgatottan készülődtek arra a  bálra, melyet Jenny oly nagy izgalommal várt, s  alig bírta kivárni, hogy mélybordó estélyi ruhájában a szeretett férfi oldalán a boldogság felé vegyék útjukat.
Nem gondolták, hogy amikor elhagyják a szülői házat kéz a kézben boldogan és szerelmesen, többé nem térnek vissza egy párként.

Senki nem gondolta, hogy a szinte vadonatúj ezüst színű  Porsche nem a boldogságuk útjának a kezdete, hanem sokkal inkább az életüknek a végét jelenti majd...
Alice szinte csont soványra fogyott, mindig csillogó tekintete boldogtalan és fakó volt, s abban a tekintetben már csak a reménytelenség és félelem tükröződött.
Minden áldott nap felöltözött, férjének reggelit készített és mentek Jennyhez a kórházba.
Már nem fohászkodtak neki, hogy nyissa ki a szemét, sőt az idő nagy részében nem is szóltak hozzá, már csak hálásak voltak, hogy ott lehetnek egyáltalán mellette!
Sok minden megváltozott körülöttük, az addig biztonságos életük kezdett egy horror filmhez hasonlítani.

Walter és Alice sosem voltak vallásos emberek, nem jártak templomban s nem gyakorolták a hitüket sem, noha mindketten vallásos nevelést kaptak, tehát megvoltak keresztelkedve.
Most Alice visszaemlékezett arra a pillanatra , amikor is tizennyolc évvel ezelőtt egyetlen lányukat tartották keresztvíz alá, az alig egy hónapos Jennyt.
Maga sem tudta meghatározni, hogy miért csak a külső elvárásoknak éltek, miért keresztelték meg a lányukat, ha nem fektettek elegendő energiát abba, hogy Isten felé tereljék őt.
Alice és Walter annak ellenére, hogy nem koptatták a templom padjait túl sűrűn, hittek Istenben, viszont sosem voltak hálásak Neki. Természetesnek vették, hogy a házasság után gyermekük született, hogy házat építettek, természetes volt, hogy egészségesek, dolgozhatnak, hogy fiatalok és szerelmesek.
Minden természetes volt, az is...hogy évente egyszer elmentek karácsonyi szent misére, mert szokás és elvárás volt.
Alice most kezdett rádöbbenni arra, hogy egész életük merő szokásból, rituálékból és elvárásokból állt...elvárások...fröcsögte!
Elvárások...melyet a Szüleik, vagy a rokonság, vagy éppen a társadalom várt el tőlük...no de mi van Istennel?
Hol volt az Isten eddig az ő életükben, hol kapott helyet?
Miért érezték úgy, hogy a Család a boldogság kijár nekik?
Vajon miért nem értették meg életük eddigi negyven éve alatt, hogy a boldogság, az egészség, a pénz, a családi elvárások, a külsőségek, mit sem érnek, ha lelki szegények és hitetlenek?
Alice egyre inkább befelé fordult és töprengővé vált, kereste önmagát és kereste Istent...

Walter pedig nem bírta ezt a fajta tehetetlenséget...nap, mint nap ott ülni lánya mellett és csak nézni, ahogy szeretett kislánya elsorvad.
Hófehér élettelen ajka, nem nyílik szóra, nem kér semmit...sőt nem is tiltakozik...szinte már nincs is itt.
Mindenhol monotonon búgó gépek, vették körül Jennyt, élettelen karjába folyamatosan infúzió folyt, arcát bepólyálták  , így csak csukott szemei és szája volt látható szülei számára.
A lányon két rekonstrukciós műtétet hajtottak végre, hogy arc csontjait amennyire lehet helyreállítsák.
A további műtétekkel várt az orvosi team, hiszen Jenny élete egy hajszálon múlott, szervezete nem bírta volna a további beavatkozásokat.
Míg Alice Isten felé fordult, s kereste szomjazta Őt, Walter egyre jobban távolodott mindentől...nemhogy Istentől,de a Családjától, a feleségétől és némiképp a Lányától is.
Nem azért mert nem szerette őket, sokkal inkább tehetetlennek  és gyengének érezte magát!
Nem bírta elviselni, hogy a lánya haldoklik, a felesége pedig szinte elsorvad.
Sokkal egyszerűbb volt nem látni őket, kerülni az élettelen tekinteteteket, a mozdulatlanságot...kerülni a csendet, a némaságot...a monoton gépek zaját...mindent.
Egyszerűbb volt  pár sör és a kanapé társaságában eltölteni a délutánt, vagy éppen megnézni egy jó filmet, mely felvidította, nem pedig a hangulatát rombolta.
Esténként pedig egyszerűbb volt összejárni a rég nem látott cimborákkal sörözni, mint otthon ülni és nézni felesége csont sovány testét .
Míg a felesége sok új dologról úgy sem  tud beszámolni, csak a kórházban töltött napjairól, addig a haverok rengeteg újdonsággal tudtak szolgálni.
 Olyan felszabadító volt újra velük lenni, szórakozni ,újra fiatalnak és főleg férfinek érezte magát.
Nem vette észre ahogy teltek a hetek, hogy Alice egyre erősebb lett, s a szemében eddig tükröződött rettegést, valami békés nyugalom váltotta fel.
Mikor is vette volna észre mindezt Walter, hiszen sokkal fontosabb dolgai akadtak, minthogy feleségét nézegesse...
Neki Walternek már jól bejáratott és megtervezett programja volt napközben, az estéi pedig egyre érdekesebbek voltak! Néha lelkifurdalása támadt, ha eszébe jutott, hogy talán neki is a lánya  mellett kellene gubbasztania, a kezét simogatva, vagy éppen beszélni hozzá és ,,életben tartani,, de hamar elpárolgott ez  a bizonytalansága és rossz érzése, ha a szokásos sör adagja mellé legurított egy-két felest is!
Jenny, már második hónapja feküdt kómában, arcát még mindig kötés fedte, melyet olyan alkalmakkor cseréltek, amikor nem volt jelen az Édesanyja.
Philip Doktor minden nap bement a lányhoz, s amikor tehette biztatóan szorította meg Alice kezét is, bár egyre jobban elszálltak az orvos reményei a lánnyal kapcsolatban.
 Az idő most Jenny ellen dolgozott, s ezt mindannyian nagyon jól tudták.
Philip  észrevette az asszonyon azt a változást, melyet a férje nem. Alice már nem sirt, nem átkozódott, nem kiabált, nem is reménykedett,de nem is tűnt depressziósnak. Nehéz volt megfogalmazni az embernek, hogy mit is érez, mikor Alice szemeibe néz...valami megfoghatatlan, nyugalom és béke szállta meg őt és a körülötte levőket!
Alice minden áldott nap hazafelé menet a lányától, a templom felé vette az útját. Megtalálta a lelki békéjét immáron, beült a leghátsó padba, előkotorta rózsafüzérjét, az oltárra emelte tekintetés és imádkozott...már nem vádolt senkit sem a kialakult helyzetért, csak kérte Istent mutasson neki utat, s könyörgött, hogy adjon erőt neki mindahhoz, ami reá vár...mindegy mi légyen is az!
Alice nem szabott feltételeket, nem alkudozott...egyszerűen csak fohászkodott, hogy legyen ereje , kitartása és hite...
Hagyta, hogy arcán patakokban follyon végig könnye, tudta, hogy Isten házában utat engedhet az érzéseinek, itt lerakhatja a terheit, itt szembenézhet a félelmével, itt ,, összegömbölyödhet,, mint egy kis macska....s azt is tudta, hogy az Úr megszánja és oltalmába veszi őt....
Hiányzott a Lánya, és félt, sőt rettegett, hogy elveszitheti őt, viszont azt is tudta, hogy bárhogy is alakul nem ő tartja kezében a dolgokat...neki egy dolga van, elfogadni azt amit Isten akar, és hinni...
Alice fizikailag egyedül volt, hiszen a lánya nem volt mellette,s a férje is más utakon járt...mégis erős támasza és társa lett az Úr társaságában...