Lelkem, mint túlcsorduló kehely...
Látni akartam újra...érezni, mint egykor, beszívni azt az ismerős illatot mely ismerős és körüllengte őket, olyan jellegzetesen... Csüngeni a szavaikon, melyeket szájukkal formálnak, melyeket nekem ,,címeznek,,. Beleolvadni újra a csillogó tekintetekbe, melyek olyan igézően és megnyugtatólag hatottak rám. Érezni akartam újra az ölelést,a,testmeleget,a biztonságot melyet kaptam tőlük, gyermekkorom óta egészen addig míg velem tarthattak az úton... Nem kívántam én egyebet, csak újra odakuporodni az ölébe, hogy sejtjeimet újra átjárja a szeretet, a féltő biztonság melyet egykor tőlük kaptam. Bizonyosságot akartam Istentől, hogy még mindíg szeretnek. Egyszerűen csak imára kulcsoltam a kezeimet, ahogyan azt tanították és kértem Istent, hogy tanítson meg nélkülük élni, létezni...tanítson meg arra,hogy az emlékeimet melyek ott vannak bennem mélyen, de mégis a felszínem tudjam elviselni. Ne érezzem a kínzó veszteség magányát. Kértem, sőt néha visszak...