Lelkem, mint túlcsorduló kehely...

 

Látni akartam újra...érezni, mint egykor, beszívni azt az ismerős illatot mely ismerős és körüllengte őket, olyan jellegzetesen...

Csüngeni a szavaikon, melyeket szájukkal formálnak, melyeket nekem ,,címeznek,,. Beleolvadni újra a csillogó tekintetekbe, melyek olyan igézően és megnyugtatólag hatottak rám. 

Érezni akartam újra az ölelést,a,testmeleget,a biztonságot melyet kaptam tőlük, gyermekkorom óta egészen addig míg velem tarthattak az úton...         Nem kívántam én egyebet, csak újra odakuporodni az ölébe, hogy sejtjeimet újra átjárja a szeretet, a féltő biztonság melyet egykor tőlük kaptam. Bizonyosságot akartam Istentől, hogy még mindíg szeretnek.

Egyszerűen csak imára kulcsoltam a kezeimet, ahogyan azt tanították és kértem Istent, hogy tanítson meg nélkülük élni, létezni...tanítson meg arra,hogy az emlékeimet melyek ott vannak bennem mélyen, de mégis a felszínem tudjam elviselni. Ne érezzem a kínzó veszteség magányát. Kértem, sőt néha visszaköveteltem őket...

- Ehhez nem volt jogod... elvenni őket ilyen hirtelen. Pöröltem a sorssal, és Istennel, sőt    érveket és  ellenérveket sorakoztattam fel Neki, s még igazságtalansággal is megvádoltam ...amiért magával ragadta a családom és a szeretteim nagy részét...

Miért nem válaszolsz? - kiáltottam bele a vak sötétbe, s a válaszát vártam.                    Hegyeztem a fülem, szemem résnyire húztam , a barázdák kis ráncokat formáltak homlokomon,ahogy összehúztam őket, izmaim szinte megmerevedtek és feszesek lettek...                                                                   Koncentráltam, hátha meghallom és válaszol,de kérdéseimre csak a néma csend felelt...                                                                Egyszer csak furcsa késztetést éreztem arra, hogy kinyissam szemeimet...így hát ennek a rejtőzkődő erőnek engedve kinyitottam szemeimet, olyan tágra ahogyan csak bírtam. Újra koncentráltam minden sejtemmel, fülemet élesítettem, érzékszerveim vigyázállásban voltak...

- A bolondját járatod velem? - üvöltöttem a némaságba.

- Miért nem válaszolsz? - elkeseredésemben potyogtak a,könnyeim, mit potyogtak...ordítottam, toporzékoltam, bömböltem ahogyan csak bírtam...  Egy ösztönlény voltam abban a pillanatban semmi más. Teljesen átadtam magam az ösztöneimnek , Isten tenyerén voltam s az összes haragomat és keserűségemet  rázúdítottam ott abban a pillanatban...s ő megölelt engem!

Éreztem a kegyelmét,a  szeretetét , s mindazt a biztonságot amire áhítoztam ezidáig.

Éreztem az illatokat is, az érintéseket , homlokom ráncai elsimultak, izmaim elernyedtek, szapora légzésem ritmust váltott s minden eggyes sejtem engedelmesen adta át magát a megnyugvásnak.

Kegyelmet éreztem és kaptam...s ott feküdtem Isten tenyerén...

Lassan felültem és megpillantottam őket...

Nagymamámat aki a konyha asztalnál ült , s mutató ujjával az újság lapjait babrálta, melyet nemrég dobott a postás a barna postaládába. Igézően néztem ahogy az újság szélét babrálja, majd szemüvege szárával játszadozik, melynek fekete vastag kerete volt. Gyermeki áhítattal figyeltem, mit mond nekem...                                                      Nagyon vártalak, hogy mikor látogatsz el hozzám újra.

- Újra? 

Nem értettem, miért mondja ezt... oldalra fordítottam fejemet,hogy kikerüljem enyhén megrovó pillantását s ekkor megpillantottam másik nagymamámat aki a lépcső tetején állt s karjait szélesre tárva invitált bejjebb.

- Könnyes tekintettel követtem őt, kihúzta a zöld stokedlit az asztal alól és elém rakta az éltető feketét.                                                                     Figyeltem minden szavát, mélyen emlékezetemben véstem a ráncait, melyek kacskaringózva futottak végig kedves arcán. Frissen mosott rövid fehér hajába túrt s amíg beszélt hozzám egy fát dobott a konyhai kályhába, melynek tetején nagy,fazékba bugyogott a víz.

Szinte áhítattal figyeltem ahogyan a fát bedobja a,tűzbe melynek csóvái elnyelik és körbeölelik féltőn mint anya a,gyermekét, s mint egy vulkán olyan erővel lövelli ki a lávát, és szikrákat szór.

 Megbabonázva figyeltem a tűz erejét, bőrömön éreztem a forróságot s ahogyan kitekintek az ablakon Édesapám tekintetével kapcsolódom össze.

- Megérkeztél Kicsim ?...kérdezi csendben és apró mosolyt varázsol kedves arcára.

 Nem vagy éhes? - kérdi tőlem. Apu hogy kerülsz ide, hogyhogy látlak téged, s a többieket? Kérdések sokasága a fejemben,Apukám pedig bekísér a szülői házba, bakancsát lerúgja a kamrában, majd a monterkát is leveti s bevonulunk a konyhába.

Leül a kredenc melletti piros kis székre, s amint a szemeim elé tárul a,jelenet éktelen sírásba kezdek.

Gyermekkorom meghatározó mindennapi élménye, ahogyan Apám a piros kredenc melletti kis széken ül és jobbján az újság hever. Halk szavú, nyugodt ember ő s mint ahogy kislány koromban,most is odakuporodok ölébe s hallgatom ahogy mesél.

Az óra ketyegése,az otthon melege, Apám halk szavai egyfajta transzba ejtenek s tudom,hogy ebből az állapotból nem akarok kikerülni, mégis mintha a rejtezkedő erő arra akarna kényszeríteni, hogy induljak...

Elindulok hát, ha azt várják tőlem...ahogy haladok utamon egy lépcsőhöz érek,ahogy egy férfi ül gitárral a kezében, hosszú haja belelóg arcába. Élvezem a játékét, csendben mellékuporodok a világ összes kincséért,sem szakítanám félbe ezt a mennyei dallamot.

Ez az én dalom, csak nekem szól...

Kicsi gyere velem rózsát szedni...dúdolom halkan , s megint csak sírásra görbül a,szám.

Megigézően figyelem ahogy ujjaival pengeti a húrokat,s mint ékszert tartja hangszerét a kezében. Vállunk összeér, én dúdolok, ő pedig halkan ennyit kérdez... 

-Megérted mostmár Kicsike? Ez az út amelyen jársz, tudod hová vezet? 

- Hová vezet? - kérdem 

Hozzánk...leakasztja nyakából hangszerét, s  kezét szívemre helyezi. 

- Érted már? - megmutatta neked Isten, hogy bármikor megkereshetsz bennünket, elídőzhetsz velünk egy kicsikét mielőtt tovább mennél s folytatnád a mindennapi életedet.

Elhiszed mostmár, hogy az emlékeid nincsenek helyhez és időhöz kötve? Mostmár tudod,hol talász meg bennünket, mosolyog rám a világos barna szempár.

Gyere fogd meg a kezem - suttogja ...gyere csak, mutatok neked valamit. Nézz csak hátra, ez az eddigi utad, s ahogy hátrapillantok Édesapán, nagymamáim, nagybátyám, keresztapám mind-mind ott állnak mögöttem arcukról mosoly tükröződik.

Érzem ahogy Isten a,tenyerén hordoz s én újra velük vagyok, látok mindenkit és megértem azt amit emberi ésszel alig lehet felfogni, hogy igenis létezik földöntúli boldogság ott ahol erős a hit... s én elhiszem.

Kinyitom szememet, s a fehérre meszelt plafont bámulom. Otthon vagyok abban a lakásban ahol jelenleg élek a családommal, s tűnődöm azon, hogy miért kaptam ekkora kegyelmet Istentől, hogy ezt is megélhettem.

Kezeim újra imára kulcsolom...lelkem, mint túlcsorduló kehely tele hálával és megengedő kegyelemmel...

Nyugodjatok békében...

M&M