Lélekben örökké Veled...
Épp, hogy végetért az első hulláma a Corona vírusnak, amit mi ekkor még épp bőrrel megúsztunk, amikor is egy fontos találkozót szerveztünk Mónikával Tatabánya óvárosában.
Ez a város nem a legszebb emlékeket hozza elő belőlem, mégis ez tűnt mindkettōnk számára a legkèzenfekvőbbnek.
Július első hetènek szombatján kissé nehézkesen és ködös aggyal ébredek, miközben az élet kint árassza magából a mindent átjáró pezsdítő energiát. Vakítóan ömlik be a napfény az ablakokon, az élet szinte belopózik az ember testébe,ha akarja, ha nem...
Régóta terveztük ezt a találkozót, amely talán mindkettőnk életét megváltoztathatja, vagy ha nem is formál át mindent, talán helyre kerülhetnek az érzéseink s a megtörtént rossz dolgok más megvilágításba kerülhetnek.
Talán feloldozást , egy kis megnyugvást és ítélkezés mentes megértést vár tőlem Mónika, s én ígéretemet adtam neki, hogy én türelmes leszek...hogy a saját érzéseimet nem keverem össze az ő érzéseivel...
Nem voltam tisztában az ígéretem súlyával...
Nem vagyok hivatásos riporter, sőt író sem, legalábbis nem olyan aki ezt tanulta...
Hogy ki vagyok, s miért csinálom ezt?
Az vagyok, aminek vallom magam, ami lenni szeretnék. EMBER csupa nagy betűvel, aki nem azért örökíti meg mások történeteit, hogy vájkáljon a mások életèben, hanem rávilágítsak arra, hogy minden rosszból vagy nehéz élethelyzetből ki lehet törni, s a javunkra fordítani. A célom csupán annyi, hogy segítsek annak, aki megtisztel a bizalmával, hiszen amint kimondja azt ami eddig kimondhatatlan volt, egy gyógyulási folyamat veszi kezdetét.
Mind arra törekszünk, hogy életünk nehéz,pillanatait magunk mögött tudjuk, s bár elfeledni a veszteségeinket nemtudjuk, s nem is ez a cél, sőt még szépíteni sem szükséges.
Minden ami történt vagy éppen történik velünk valamilyen formán a mi életünket , sorsunkat szolgálja, minden történetnek megvan az értelme , csakis és kizárólag rajtunk múlik,hogy mennyit értünk meg belőle s képesek -e leszünk profitálni és javunkra fordítani a körülöttünk zajló eseményeket.
A tükör képemet bámulom éppen, azon tanakodom , hogy a gondosan kikészített ruhám megfelelő lessz.-e, amikor megszólal az ismerős csengőhang mely most szinte sérti fülemet. Egy gyors pillantást vetek telefonom kijelzőjére, s amint meglátom, hogy Mónika a hívó fél, felkapom a telefont...
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy meg gondoltad magad?- kérdezem kissé vádlón.
- Ugyan hová gondolsz, mondja kacagva...egy kis hatás szünetet tart, s én elmerülök bársonyos hangja dallamában.
- Máris indulok...ahogy megbeszéltük, jelzem neked, tehát bő ötven perc múlva találkozunk a megbeszélt helyen.
Bordó felső és fekete bőr nadrág lessz rajtam, de úgyis megismerjük egymást...-leheli, s ezzel meg is szakítja a hívást.
- Csakugyan megismerjük egymást? Olyan természeteséggel és lágysággal mondta mindezt, mintha mindíg is ismertük volna a másikat.
Újabbnál újabb gondolatok nyargalnak fejembe, mint a zabolátlan csikók ide-oda ugrándoznak és,szélsebesen vágtatnak a határtalan messzeségbe. Erőnek erejével kell megálljt parancsolni nekik, vagyis gondolataim dübörgésének, melyek valóban egy ménesnyi csikó patkó dobogáshoz hasonlítható.
- Induljunk hát...itt az idő.
Hónom alá csapom a kamera állványomat,kezembe a mappám amibe rendszereztem a gondolataimat,felsorakoztattam a kérdéseimet.
Ohhh a kocsi kulcs, amit sosem találok, idegesen turkálok ridikülömben, már minden szegletét átkutattam vagy százszor, a percek csak úgy szaladnak, verítékezni kezd homlokom, de ami rosszabb, hogy izzadni kezd a tenyerem is, ami nálam figyelmeztető jele annak, hogy stressz alatt állok.
A fránya kis ,,dög,, a kezembe akad,persze olyan diadalittasan húzom elő táskám belsejéből, mint a bűvész, aki az imént varázsolta elő a hófehér nyulat a fekete kalapból...
- Fantasztikus , hogy megvagy ...sziszegem a tükörben önmagamnak, s megrovóan hozzáteszem, hogy mostmár nem ártana indulni...
- Mappa, állvány, kulcs, ridikül...mantrázom magam elé, s a három lépcsőfokot amely a zöldbe vezet, úgy ugrom át, mint egy gazella, hogy mihamarabb ajtón kívül tudjam magam. Izgatottan és boldogan szállok be az autómba, kellemes lágy fuvallat csap az arcomba, mely jóleső érzéssel tölt el, s a nap erejét kihasználva egy kicsit töltekezem áldásos erejéből.
Ahogy felbőg a motor, s lábam a gázpedált èrinti, egy lágy dallam szólal meg bennem...valahonnan mélyről jön, alig hallom,épphogy csak érzékelem ...az iménti izgalmam helyébe egyfajta melankólia és veszteség költözik. Nehéz lessz elvonatkoztatnom Mónika történetétől, s ez a lágy dallam a lelkem hangja, mely figyelmeztetni próbál arra, hogy nemsokára szívettépő beszélgetés veszi kezdetét, mely bennem is felszakíthat rég eltemetett érzéseket.
Ahogy tekintetem megállapodik a digitális óra számlapján, mely épp most vált ezzel jelezve,hogy a percek haladnak előre, úgy lábam is egyre inkább nehezedik a gázpedálra.
Tempó...tempó...a francba piros.
Így aztán tényleg elkések...s mérgemet persze szerencsètlen autómon tölteném ki, eggyet csapva a mellettem levő anyós ülésre...mintha tehetne is bármiről.
Hamar megindul a forgalom, s már Tatabányán járok, fejemben már pörgetem, hogy hol és hová térjek le melyik utcában...s hopp igen itt....ez az...index és sávot váltok.
Nem túlzok , vagy százszor megtettem már gondolatban ezt az utat, minden eggyes részletét megterveztem, hogy még véletlenül sem tévedjek el főleg ne most amikor erre a számunkra fontos beszélgetésre igyekszem.
Viszonylag könnyedén odatalálok az általunk kiválasztott kávézó utcájába, melynek végében óriási parkoló van, kèt lépésnyire attól az ,,ékszer doboztól,, ahová közös utunk vezet.
Egy eldugott, de mégsem elhagyatott utcában parkolok le, amerre a szem ellátt minden zöld és pompásabbnál pompásabb virágyágyások gyönyörködtetik az ide érkezők szemét.
A bejárat elé egy kis sziklakertet emeltek, vakító hófehér kis kavicsokat helyeztek el szimetrikusan mindkét oldalra, középen zöld kis pàzsitot alakítottak ki ahová egy szintén hófehér anyaszült mezítelen nőt helyeztek el, aki bal kezében egy csecsemőt tart, jobb kezében pedig egy dézsát tart,melynek tartalmát a mélybe önti s a mesterségesen ki alakított kis patakban vegyül el, igy eggyé válva a természettel.
Nincs időm arra, hogy fotók tömkelegét készítsem erről a madonnáról,aki keblére öleli gyermekét, s másik kezében a nehéz,dézsa tartalmától szabadulna...de mégsem tudom megállni, hogy ne vegyem jobban szemügyre ezt a gyönyörű művészi alkotást mely a szívemig ér,s gondolatban Mónikához s a gyermekéhez kapcsolom,akiről nagyon nehezem, de lemondott.
Nemrég még ő is görcsösen szorította keblére a gyermekét, a másik kezével pedig nehéz szívvel adta oda más szülőknek, hogy gondoskodjanak róla...hogy újra életet ajándékozzon...
Tekintetemet erőnek erejével szakítom el erről a számomra megindító madonnáról, mely a szeretet a ragaszkodás, és a veszteség et szimbolizálja...éppúgy, mint Mónika története...
Gondolataimban merülve teszem meg az utolsó lépést az ajtóig, melynek üveg ablaka van, négyzetekre felosztva, s ahogy jobb kezemmel a kilincs után nyúl, tekintetem Mónikáéba kapcsolódik...
Gyorsítok lépteimen, s enyhén ideges izgalom jár át,ahogy előtte termek, s ő puhán csúsztatja kezét nyirkos tenyerembe egy mosoly kíséretében, majd hellyel invitál. Magam mellé kèszítem a mappát és az állványt s a velem szemben helyet foglaló fiatal nőt bámulom. Igyekszem minden apró részletét megfigyelni, hogy később élethűen tudjak róla írni...
Szőke vállig érő haját egy mozdulattal tűri füle mögé,s a szürke vagy inkább szürkés zöldes szempár, egy pillanatra sem enged el. Ennek a nőnek még a szeme is mosolyog,állapítom meg magamban. Körüllengi őt a fiatalság,a báj az öröm és a veszteség érzésének egyvelege.
Ezen érzéseknek és tapasztalatoknak már ideje korán birtokában van. Mintha gondolataimban olvasna,de nem szól róla,inkább egy határozott mozdulattal az ital lap felé nyúl, hosszú kecses kezével.
Nehéz nem észre vennem a szépen megmunkált arany gyűrűt , mely jobb kezének gyűrűs ujját ékesíti.
Mindketten a letisztult nemes fémet nézegetjük, amikor lágyan megtöri a csendet...
- Tudod én már azóta férjhez mentem..
- Igen tudom, s azt is, hogy bár kívülről egy átlagos mégis bájos fiatal lánynak tűnsz , viszont fiatal éveid mögött mély traumák és elengedések hosszú útja áll.
Köszönöm, hogy eljöttél...érzem ahogy megtalálom a hangomat, visszatalálok önmagamhoz.
Jobb kezemmel az állvány után nyúlok, egy mozdulattal összerakom , rögzítem a kamerát a mappát pedig amit idáig cipeltem magammal, melyben rendszereztem a gondolataimat egy mozdulattal hajítom odébb.
Frissen őrölt kávé illata terjeng a levegőben, kávégépek monoton zúgása enyhe kis szellő jut be hozzánk, az egyik nyitott ablakon át.Bent csak mi ketten és a pincérek tartózkodnak, akiknek mind kifényesített fekete csillogó cipőjük van, s tökéletesen keményìtett fehér ingjük, s hozzá illő fekete mellényt viselnek.
- Mit hozhatok hölgyeim? - lopva a kamerát figyeli..
- Nem zavarja?
- Ugyan kérem, nyugodtan használják csak, igyekszünk csendet tartani.
Közben már jókora ezüst tálcán sorakoznak poharaink, s a habos kávék melyekre elég ránéznünk s cinkosan mosolygunk össze Mónikával, mint két gyerek akik kapnak egy kis falánkságot, egy kortyot szüleik kávéjából...vetjük magunkat a habos csodára...
A kamera indul, s mi mint két testvér ülünk egymással szemben, mindketten szőke vállig érő hajat viselünk, a szemünk színe sőt még a nevünk is eggyezik...épp csak pár év választ el minket.
Ami miatt itt ülünk az is közös.
Míg Mónika egy örökbeadó Anyuka,aki felvállalja előttem élete legnehezebb szakaszát,addig én egy immáron felnőtt örökbefogadott vagyok, tehát más aspektusból nézve ugyan,de a mi történetünk egy ponton összeér...
Hagyom, hogy beszéljen s amíg az első gondolatait szavakba önti, kiskanalammal beletúrok a habos csodába, hogy átadjam magam a gyönyör érzésének...
- Nekem sosem volt egyszerű tudod...keresztanyám nevelt fel, számomra Ő a nagy betűs Édesanya,aki szeret, aki felnevelt, aki mindíg mellettem állt a legnagyobb öröm és bajok közepette is.
Tehát engem családon belül örökbefogadtak...
- Mit tett a szülő Anyád, miért nem tudott téged vállalni? - kérdem Mónikát minden érzelemtől mentesen egyelőre...
- Hogy mit tett ? Azt ami a legnagyobb bűn,amit egy ,,anya,, a gyermeke ellen megtehet...
Bántalmazott testileg,amikor még csecsemő voltam,s apám ezt végignézte. Bántalmaztak, kínoztak engem minden lehetséges módon.
- Mennyi idős voltál amikor ez történt?
- Három hónapos voltam, nemsokkal később keresztanyámhoz kerültem, s újra lett Édesanyám ( lágyan és mosolyogva ejti ki az Édesanyja nevét)... Fantasztikus nő és asszony ő,akitől újra esélyt kaptam az életre. Stabil érzelmi életet biztosított nekem,s elhalmozott a szeretetével. Ő az én Édesanyám...ugye érted Te ezt? - néz,rám kérdően.
- Mindennél jobban értelek!
Teltek az évek, iskolába jártam éltem a korosztályombeli fiatalok életét,megismerkedtem egy fiúval...tudod első igazi szerelem... ( süti le a szemét egy pillanatra) .
Leérettségiztem és alig vártam, hogy munkába álhassak, hogy segíthessem Anyukámat anyagilag. Vissza akartam adni egy töredékét annak,amit én tőle kaptam... (figyelem Mónika kecsességét s közben én is Anyukámra gondolok, hogy nem lehetne igazibb...mélyen átérzem amiről beszél) !
Pontosan két hónapja dolgoztam amikor december 7 én hajnalban el kezdett éktelenül görcsölni a hasam ,ekkor még nem gondoltam arra hogy én állapotos lehetek.
- Nem változott meg a tested, a pocakod sem lett nagyobb?
- Nem, egyáltalán s látod vékony alkat vagyok...( mutat magára).
- Délelőtt tizenegyre elviselhetetlenné vált a fájdalom ezért felhívtam anyukámat a munka helyén, hogy menjünk fel a kórházba amiért ennyire fáj. Ekkor én már alig álltam a lábaimon .
Anyukámnak tűnt fel hogy rendszeresen két percenként jönnek a görcsök és akkor meg is kérdezte, hogy nem vagyok-e terhes.
- Mondtam, hogy nem dehogy ,de ő azért felhivta a nőgyógyászat hogy vizsgáljon meg.
Ekkor felmentunk az orvoshoz, felfeküdtem a vizsgaló asztalra, és azt mondta a doki hogy megyünk szülni...!
- Nem maradt ki a menstruációd, nem változott semmit a tested semmit nem sejtettél,hogy új életet hordozol a szíved alatt?
- Eleinte ugyanúgy havi rendszereséggel menstruáltam, és hidd el semmi nem változott meg...
Amikor kijelentette az orvos, hogy ,,szülünk,, ekkor én szó szerint sokkot kaptam! Pörögtek az események, s be is toltak a szülőszobára és tíz perc múlva már meg is született a kislányom!...
Fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak vagy érezzek, nagyon sokkos állapotban voltam ... mutatták a kicsit, de egyszerűen nem tudtam rá nézni akkor ...
Nem sokkal később megvizsgálták a kislányt mindent rendben találtak ,csak épp pici súllyal született ezért el vitték a megyei kórhazba!
- Elnevezted a kislányodat, éreztél iránta valamit a kezdeti sokk után?
Igen, Kitti lett a neve, s mielőtt el vitték kértem hogy mutassák meg nekem, és akkor mellre tettem tehát megszoptattam.
- Visszaemlékszem az első pillanatokra amikor mellre tettem a kislányomat, gyönyörű érzés. Te mit éreztél?
- Elmondhatatlanul nagyon jó érzés volt ,de közben azon is kattogtam hogy mi lesz most vele ...velünk!
-Ahogy említettem elvitték őt a megyeibe, és két nap múlva utána mentem. Egy hétig ott voltam vele s közben gondolkodtam hogy mi lessz velünk ezután.
- Az apukànak szóltam ,de nem vállalta a felelősséget, tehát nem érdekelte a kicsi... Nagyon össze voltam törve ,tudtam azt hogy nem tudom vállalni a felelősséget, semmi anyagi háttér nem volt biztosítva,es ezért döntöttem az örökbe adás mellett.
- Miért nem kértél a legnagyobb támaszodtól segítséget?
-Anyukámra nem akartam egy ekkora ,,terhet ,, tenni, pedig ő azt mondta segít, és mindent együtt megoldunk,s az akkori barátom es egyben a mostani férjem ,nem vállalta volna más gyereke felnevelését , s valószínű ez is benne lehetett az akkori döntésemben.
-Ez a gyermek a Te gyermeked volt, nem neheztelsz a férjedre emiatt, hogy nem segített?
- Talán egy kicsit, viszont én akkor azt éreztem, hogy nem tehetem rájuk ,,ezt a terhet,,
Érzelmileg megtörtem és nagyon nehezen léptem túl a dolgokon, még mind a mai napig...
Ahogy forog a kamera, s hallgatom Mónikát csak előtörnek az én démonaim is, s beleélem magam Kitti helyzetébe aki ,,én voltam,, 34-évvel ezelőtt.
Hasonló volt a helyzet, egy fiatal Anya aki nemtudja felvállalni értem a felelősséget, s inkább mindenkinek megfelel, csak nem nekem....s nem Kittinek...!
- Tudtam, hogy Mónikáék esete felhozhat bennem érzéseket, s én érzelmi író vagyok, nagyon nehéz volt, hogy ne húzzak párhuzamot köztem és Kitti között, hogy Mónikában ne a saját szülőanyámat lássam,akivel már nem ülhetek le egy habos kávéra vagy egy mennyei forró csokira.
- Hirtelen Mónika kezéhez kapok összekulcsoljuk ujjainkat s a kíváncsi felnőtt énem visszaváltozik kis gyermekké s úgy kérdezem őt kissé vádlón és reménykedve...
- Ugye hiányzik, mond megbántad,ugye megbántad?
Mindkettőnk arcát könnyek borítják, fájó pillanatok jönnek s én belekapaszkodva ebbe a fiatal kecses kèzbe, várom a válaszát...!
Ebből a,szempontból nem vagyok boldog. Megbántam, ezerszer megbántam, hogy elengedtem őt. Mindent megtennék, bogy visszacsináljam. Hidd el ... ( még mindíg a kezemet fogva,néz mélyen a szemembe) borzasztó, hogy ezt a döntést kellett hoznom! Tudom viszont, hogy boldogságot adtam egy családnak, de közben mégis együtt kell élnem ezzel a tudattal örökre.
- Csend telepedik közénk, lenyugszom s már Mónikát a teljes valójában látom, nem a szülőanyámat, a démonaim visszakerülnek a helyére sarokba szorítom őket, a kisgyermek aki imént voltam visszaváltozik nővé akinek csodálatos Anyukája van, s aki maga is anya.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése